Az nem semmi, hogy Te ott simán nyomod az infót, nekem pedig egy műszaki hiba miatt nincsen netem, és úgy érzem, mintha kizártak volna a világból. (A szolgáltató elismerte, hogy ő a hunyó.)

Ezért csak most írok.
Kilenc vagyis most már csak nyolc nap múlva Te biztos, hogy a célodban leszel! Semmi kétség!
És ez a továbbiakban is így lesz, minden céloddal!
Mi éppen ezért figyeljük nagyon a lámpáidat, mert a célunk valahol azon az úton van, amerre Te haladsz.
Most nagyon kérlek, kapcsold be a ködzáró fényeidet, mert kicsit homályosan látlak!

Hajrá bajnok!
Ölelünk szeretettel!

Egy kis fáradtság jött át a soraidból. Kitartás! Ne add fel! Menni fog!
Üdv az irodából.

Krisztián

Sokat beszélünk az utadról, sokat gondolunk rád – és remélem ez erőt ad!
(Mert küldjük az erőt!)

A mai napodról eszembe jutott:

Hatodikos koromtól minden nap kerékpárral mentem suliba – kb. 10 Km oda -10 Km vissza) – reggel szembe fújt a szél és arra gondoltam egész úton, hogy milyen jó lesz délután – majd visz a szél… nem is kell mondanom, hogy délutánra megfordult a szél – és újra szembe fújt. De a szeles napokon amikor majd megszakadtam a tekerés közben – mert leszállni na azt már nem!!! MINDIG AZ JÁRT A FEJEMBEN, HOGY DÉLUTÁN MILYEN KÖNNYŰ LESZ – MAJD CSAK ÚGY SUHANOK A HÁTSZÉLBEN! Néha, ritkán ÖSSZEJÖTT!! De ami a legfurább – a mai napig is a nehéz, küzdelmes, “szembe szeles” napok vannak a fejemben a lelkemben – azzal a reménnyel, jó érzéssel, hogy a nehéz, küzdelmes reggelek után délutánra hátha megfordul a szél…