Today was the first day, when starting was really hard. There were a couple of reasons for this, first this was the best accomodation so far, comfortable, new room above a gas-station in a motel. Outside the wind is howling,it’s about 6 degrees and physically I am not in my top form. Honestly, I calculated if I would rest for a day, how much should I walk per day later. After that I pulled my self together by 8:45 and got started towards the wasteland.
I regreted several times during the day that I have got started, the wind blew so hard, that I felt it would like to tear off my backpack. The bad weather made it impossible to have outdoor rest, because I felt cold, but this way I walked faster. The sun began to shine in the afternoon, but the wind didn’t decrease, but at least my temperature sensation was better.
The best part of the day was(of course if we don’t count the arrival to the accomodation) when I had to enter a battered restaurant (the photo is below, Casa Blanca), because I couldn’t hold it back (this operation is not recommended headwind in the open air). The place amazed me. I can not write down what I felt. There was only one guest, a very old woman was drinking her coffee, the music coming out from the speakers loudly was Viennese Waltz, on one of the old chairs a huge dog was sleeping in front of an old computer. The impression was heaped on by the kindness of the bartender. I got tapas besides my orange juice and she instantly brought me the wifi password, when she saw my telephone. It was not a suprise when I saw the wifi password was filosofia. The atmosphere of the place was catching with its old-fashioned and I can say crappy furniture. It made a deep impression on me.
Unfortunately a little tragedy happened a couple of minutes later. It turned out, that I will not be the one to invent the rolling backpack. However I thought about it a couple of days earlier, because of my shoulder and back pain. And what do I see now: the german retired lady, who is using high technology is pulling her rolling backpack.
Today was the hardest so far. Mainly because of the storm-wind and because of the path in Leon. The most important is that I am here and if my legs also agree in 9 days I will arrive in Santiago.
Kedves Laci! A lényeg valóban az, hogy ott vagy, kitartásod, akaraterőd fantasztikus! “Gurulós hátizsák tragédiád”-at ne vedd komolyan. Csaba annak idején úgy segített magán, hogy a hátizsák két pántját elől összekötötte egy szalaggal, hogy ne csússzanak le a pántok a válláról. Ezen kívül a csővázas hátizsák derék-pántját lehetőség szerint jó szorosra húzta a derekán, így a terhelés eloszlott, és nem nyomta annyira a vállát. (Persze, ez attól is függ, hogy Neked milyen hátizsákod van). Veled vagyunk, csak hajrá előre! Üdv. Ria
Egy borostás arcú, jóképű magyar járja az útját, az El Camino -t. Töretlenül halad, időnként fütyörészik, aztán verejtékezve nyomja fölfelé a lejtőt, átéli az apró csodákat, ráfeledkezik a világra, és csak megy és megy. Elbeszélget fájó végtagjaival, nem érzi már a vízhólyag fájdalmas szúrását a sarkán, akkor is végigcsinálom, ha nem hagyod abba a fájást, jobb lesz, ha megegyezünk. 15. napja indul pirkadat előtt meghódítani az ismeretlent. Este annyi ereje sem marad, hogy gratuláljon magának, megvan, ma is megvan kilóra is megvan a kilométer. Minden este levág egy centit / mint a katonák a seregben leszerelés előtt/és elejti valahol a nap végén az úton. Kinek van kedve összeszedni a centi darabjait, végigjárni az utat, átélni a felfedezés varázsát, megismerni saját testét és majd győztesként hazatérni? Minden fejben dől el! Laci, neked mi járhat a fejedben?
Szia Laci!
Sokat beszélünk az utadról, sokat gondolunk rád – és remélem ez erőt ad!
(Mert küldjük az erőt!)
A mai napodról eszembe jutott:
Hatodikos koromtól minden nap kerékpárral mentem suliba – kb. 10 Km oda -10 Km vissza) – reggel szembe fújt a szél és arra gondoltam egész úton, hogy milyen jó lesz délután – majd visz a szél… nem is kell mondanom, hogy délutánra megfordult a szél – és újra szembe fújt. De a szeles napokon amikor majd megszakadtam a tekerés közben – mert leszállni na azt már nem!!! MINDIG AZ JÁRT A FEJEMBEN, HOGY DÉLUTÁN MILYEN KÖNNYŰ LESZ – MAJD CSAK ÚGY SUHANOK A HÁTSZÉLBEN! Néha, ritkán ÖSSZEJÖTT!! De ami a legfurább – a mai napig is a nehéz, küzdelmes, “szembe szeles” napok vannak a fejemben a lelkemben – azzal a reménnyel, jó érzéssel, hogy a nehéz, küzdelmes reggelek után délutánra hátha megfordul a szél…
Laci…ami nem öl meg…az megerösít…!!!
Buen camino!
Szia Laci!
Egy kis fáradtság jött át a soraidból. Kitartás! Ne add fel! Menni fog!
Üdv az irodából.
Krisztián
A végén sajnálni fogod, hogy már vége.
Az ÚT a cél.
Ha célba értél, vége az útnak.
Aztán kezdődik minden újra.
Új CÉL, új ÚT!
Ameddig itt vagyunk, mindig úton vagyunk.
Kérdés, hogy a saját utunkon járunk-e?
Ezen az úton sok-sok kérdésedre megkapod a válaszod!
Jó utat!
Szeretettel Zsuzsa
Szia Laci!
Az nem semmi, hogy Te ott simán nyomod az infót, nekem pedig egy műszaki hiba miatt nincsen netem, és úgy érzem, mintha kizártak volna a világból. (A szolgáltató elismerte, hogy ő a hunyó.)
Ezért csak most írok.
Kilenc vagyis most már csak nyolc nap múlva Te biztos, hogy a célodban leszel! Semmi kétség!
És ez a továbbiakban is így lesz, minden céloddal!
Mi éppen ezért figyeljük nagyon a lámpáidat, mert a célunk valahol azon az úton van, amerre Te haladsz.
Most nagyon kérlek, kapcsold be a ködzáró fényeidet, mert kicsit homályosan látlak!
Hajrá bajnok!
Ölelünk szeretettel!