Ma volt ez első nap, hogy nagyon nehezen ment az indulás. Ennek több oka volt, egyrészt ez volt az eddigi legjobb szállásom, kényelmes, új szoba, egy benzinkút feletti motelben. Kint üvöltő sarki szél, kb. 6 fok és fizikailag sem vagyok a toppon. Bevallom azt is kiszámoltam, hogy ha egy napot pihennék, mennyit kellene később mennem. Aztán 8:45-re csak összeszedtem magam és belevágtam a pusztába.
A mai indulás ötletét a nap folyamán többször is megbántam, amikor úgy fújt a hideg szél szemben, hogy úgy éreztem leakarja tépni a hátizsákom. A rossz idő kizárta a szabadtéri pihenés lehetőségét mivel eléggé fáztam, így viszont gyorsabban haladtam. Délutánra kisütött a nap, a szél ereje viszont nem csökkent, de legalább a hőérzetem javult.
A legszebb pillanat a napban (természetesen a szállásra érkezés után), amikor egy lepukkant étterembe (lent van róla fotó is, Casa Blanca) tértem be kényszeredetten, mivel már nem bírtam visszatartani (erős szembeszélnél szabadtéren nem igen ajánlott ez a művelet). A hely elvarázsolt. Nem tudom szavakkal leírni mit éreztem. Egy vendég volt, egy nagyon idős néni kortyolgatta a kávéját, a hangszórókból hangosan a bécsi keringő zenéje szólt, az egyik széken egy öreg számítógép előtt egy hatalmas kutya aludt. Ezt a varázst a pultos hölgy kedvessége tetézte csak. A narancslevem mellé tapast kaptam és mikor elővettem a telefonom, azonnal hozta a wifi jelszót. Azon már nem tudtam meglepődni, hogy a jelszó filosofia volt. Teljesen magával ragadott a hely hangulata, ósdi és mondhatom ócska berendezése. Még most is a hatása alatt vagyok.
Sajnos néhány perc múlva egy kisebb tragédia ért. Kiderült, hogy nem én fogom feltalálni a gurulós hátizsákot. Pedig a váll és hát fájdalmaim hatására már napokkal előbb megfogalmazódott bennem az ötlet. Most meg mit látok: a legfejlettebb technikát használó német nyugdíjas zarándok előttem húzza a gurulós hátizsákját. Ez van.
A mai nap volt eddig a legnehezebb. Elsősorban a viharos szél miatt és a hosszú Leoni bevezető szakasz okán. A lényeg itt vagyok és ha a lábaim is úgy akarják 9 nap múlva megérkezek Santiagoba.
Kedves Laci! A lényeg valóban az, hogy ott vagy, kitartásod, akaraterőd fantasztikus! “Gurulós hátizsák tragédiád”-at ne vedd komolyan. Csaba annak idején úgy segített magán, hogy a hátizsák két pántját elől összekötötte egy szalaggal, hogy ne csússzanak le a pántok a válláról. Ezen kívül a csővázas hátizsák derék-pántját lehetőség szerint jó szorosra húzta a derekán, így a terhelés eloszlott, és nem nyomta annyira a vállát. (Persze, ez attól is függ, hogy Neked milyen hátizsákod van). Veled vagyunk, csak hajrá előre! Üdv. Ria
Egy borostás arcú, jóképű magyar járja az útját, az El Camino -t. Töretlenül halad, időnként fütyörészik, aztán verejtékezve nyomja fölfelé a lejtőt, átéli az apró csodákat, ráfeledkezik a világra, és csak megy és megy. Elbeszélget fájó végtagjaival, nem érzi már a vízhólyag fájdalmas szúrását a sarkán, akkor is végigcsinálom, ha nem hagyod abba a fájást, jobb lesz, ha megegyezünk. 15. napja indul pirkadat előtt meghódítani az ismeretlent. Este annyi ereje sem marad, hogy gratuláljon magának, megvan, ma is megvan kilóra is megvan a kilométer. Minden este levág egy centit / mint a katonák a seregben leszerelés előtt/és elejti valahol a nap végén az úton. Kinek van kedve összeszedni a centi darabjait, végigjárni az utat, átélni a felfedezés varázsát, megismerni saját testét és majd győztesként hazatérni? Minden fejben dől el! Laci, neked mi járhat a fejedben?
Szia Laci!
Sokat beszélünk az utadról, sokat gondolunk rád – és remélem ez erőt ad!
(Mert küldjük az erőt!)
A mai napodról eszembe jutott:
Hatodikos koromtól minden nap kerékpárral mentem suliba – kb. 10 Km oda -10 Km vissza) – reggel szembe fújt a szél és arra gondoltam egész úton, hogy milyen jó lesz délután – majd visz a szél… nem is kell mondanom, hogy délutánra megfordult a szél – és újra szembe fújt. De a szeles napokon amikor majd megszakadtam a tekerés közben – mert leszállni na azt már nem!!! MINDIG AZ JÁRT A FEJEMBEN, HOGY DÉLUTÁN MILYEN KÖNNYŰ LESZ – MAJD CSAK ÚGY SUHANOK A HÁTSZÉLBEN! Néha, ritkán ÖSSZEJÖTT!! De ami a legfurább – a mai napig is a nehéz, küzdelmes, “szembe szeles” napok vannak a fejemben a lelkemben – azzal a reménnyel, jó érzéssel, hogy a nehéz, küzdelmes reggelek után délutánra hátha megfordul a szél…
Laci…ami nem öl meg…az megerösít…!!!
Buen camino!
Szia Laci!
Egy kis fáradtság jött át a soraidból. Kitartás! Ne add fel! Menni fog!
Üdv az irodából.
Krisztián
A végén sajnálni fogod, hogy már vége.
Az ÚT a cél.
Ha célba értél, vége az útnak.
Aztán kezdődik minden újra.
Új CÉL, új ÚT!
Ameddig itt vagyunk, mindig úton vagyunk.
Kérdés, hogy a saját utunkon járunk-e?
Ezen az úton sok-sok kérdésedre megkapod a válaszod!
Jó utat!
Szeretettel Zsuzsa
Szia Laci!
Az nem semmi, hogy Te ott simán nyomod az infót, nekem pedig egy műszaki hiba miatt nincsen netem, és úgy érzem, mintha kizártak volna a világból. (A szolgáltató elismerte, hogy ő a hunyó.)
Ezért csak most írok.
Kilenc vagyis most már csak nyolc nap múlva Te biztos, hogy a célodban leszel! Semmi kétség!
És ez a továbbiakban is így lesz, minden céloddal!
Mi éppen ezért figyeljük nagyon a lámpáidat, mert a célunk valahol azon az úton van, amerre Te haladsz.
Most nagyon kérlek, kapcsold be a ködzáró fényeidet, mert kicsit homályosan látlak!
Hajrá bajnok!
Ölelünk szeretettel!