Ma csak az időjárás változásai jelentették a változatosságot, a táj egyhangú, sík volt, búzamezők között. Volt, hogy három órán keresztül nem láttam senkit, csak a végtelen pusztát. Ezek az alkalmak tudják igazán megindítani az ember gondolatait…
Az időjárás nagyon változó volt, hol esett, hol szakadt, hol sütött a nap. A szél is gyakran viharos volt.
Épp jókor értem Carrión de los Condes főterére. Az ünnepi menet pont akkor vette kezdetét. Van egy hosszabb videóm is róla, de valamiért nem engedi feltölteni. Később még próbálkozom.
A zarándok szállással szerencsém volt, az érkezésem előtt telt be az alsó szint, így az emeleten ismét alsó ágy jutott.
Vacsoránál egy ausztrál jógaoktatóval beszélgettünk hosszasan. Ő jógás tempóban két hónap alatt csinálja meg a Caminót. Megadtam a blogom címét, várom a kommentjeit.
Az éjjel nagyon rosszul aludtam. Azt gondolom, most vagyok érzelmi mélyponton. Egyrészt nagyon hiányoznak az otthoniak – igaz, hogy sokat utazom, de ennyit egyhuzamban nem szoktam távol lenni – másrészt elég nagy volt a kontraszt a mai zarándokszállás és mondjuk az egy hónappal ezelőtti Al Ain-i szálloda között. Az ágyamra nem tudtam leülni a felsőágy miatt, más közösségi hely meg nem volt csak a terasz, ahol nagyon hideg volt.
Egész nap amúgy nagyon rossz idő volt, fújt a viharos szél és többször esett (szakadt) is.
Ami a napomat felvidította egy kicsit, a reggel Moratinosban talált kis Hostál (www.hostalmoratinos.es) és a hozzá tartozó étterem. Egy német házaspár építtette és üzemelteti, akik a Camino megjárása után döntöttek úgy, hogy itt telepednek le. A rendelés úgy indul, hogy megkérdezik, honnan érkeztél és megpróbálnak a saját nyelveden kommunikálni veled. Ez ugye az én esetemben nem sikerült nekik, de a feleség elárulta, hogy az egytlen magyar szó amit tud az a sültkrumpli. Végre valaki, aki nem az egészségedre magyar szót ismeri. Szőlőt és frissen facsart narancslevet reggeliztem és a net is nagyon jó volt.
Ma volt ez első nap, hogy nagyon nehezen ment az indulás. Ennek több oka volt, egyrészt ez volt az eddigi legjobb szállásom, kényelmes, új szoba, egy benzinkút feletti motelben. Kint üvöltő sarki szél, kb. 6 fok és fizikailag sem vagyok a toppon. Bevallom azt is kiszámoltam, hogy ha egy napot pihennék, mennyit kellene később mennem. Aztán 8:45-re csak összeszedtem magam és belevágtam a pusztába.
A mai indulás ötletét a nap folyamán többször is megbántam, amikor úgy fújt a hideg szél szemben, hogy úgy éreztem leakarja tépni a hátizsákom. A rossz idő kizárta a szabadtéri pihenés lehetőségét mivel eléggé fáztam, így viszont gyorsabban haladtam. Délutánra kisütött a nap, a szél ereje viszont nem csökkent, de legalább a hőérzetem javult.
A legszebb pillanat a napban (természetesen a szállásra érkezés után), amikor egy lepukkant étterembe (lent van róla fotó is, Casa Blanca) tértem be kényszeredetten, mivel már nem bírtam visszatartani (erős szembeszélnél szabadtéren nem igen ajánlott ez a művelet). A hely elvarázsolt. Nem tudom szavakkal leírni mit éreztem. Egy vendég volt, egy nagyon idős néni kortyolgatta a kávéját, a hangszórókból hangosan a bécsi keringő zenéje szólt, az egyik széken egy öreg számítógép előtt egy hatalmas kutya aludt. Ezt a varázst a pultos hölgy kedvessége tetézte csak. A narancslevem mellé tapast kaptam és mikor elővettem a telefonom, azonnal hozta a wifi jelszót. Azon már nem tudtam meglepődni, hogy a jelszó filosofia volt. Teljesen magával ragadott a hely hangulata, ósdi és mondhatom ócska berendezése. Még most is a hatása alatt vagyok.
Sajnos néhány perc múlva egy kisebb tragédia ért. Kiderült, hogy nem én fogom feltalálni a gurulós hátizsákot. Pedig a váll és hát fájdalmaim hatására már napokkal előbb megfogalmazódott bennem az ötlet. Most meg mit látok: a legfejlettebb technikát használó német nyugdíjas zarándok előttem húzza a gurulós hátizsákját. Ez van.
A mai nap volt eddig a legnehezebb. Elsősorban a viharos szél miatt és a hosszú Leoni bevezető szakasz okán. A lényeg itt vagyok és ha a lábaim is úgy akarják 9 nap múlva megérkezek Santiagoba.
